A menüt az előétellel kezdtem, mely az első pillantásra céltalannak tetszik,
ám a szardellákat figyelmesebben szemügyre véve világossá válik az üzenet. Azt
akarja Spinelli mondani nekünk, hogy az egész élet ebben az előételben
sűrűsödik össze, amelyben a fekete olajbogyók a halandóságot idézik
elviselhetetlenül emlékezetünkbe? Ha így van, hol marad a zeller? Vajon
szándékoltan került-e elhagyásra? Jacobellinél az előétel kizárólag zellerből
áll. Jacobelli azonban a szélsőségek embere. Ő az élet abszurditására akarja
felhívni a figyelmünket. Ki ne emlékezne arra a scampira...? Négy fokhagymába
ágyazott tengeri rák olyan elrendezésben, amely beszédesebben szól Vietnamhoz
való kötődésünkről, mint a témáról írott könyvtárnyi irodalom együttvéve?
Micsoda botránykő volt a maga idejében! Mára azonban szinte eltörpül Gino
Finochi (a Gino-féle Vesuvio étterem séfjéről van szó) lágy piccatája, egy
megindító, másfél méteres borjúszelet mellett, melyhez egy darabka fekete
szövetet erősítettek. (Finochi mindig is jobban értett a borjúhoz, mint a
halhoz vagy a szárnyasokhoz, és a 'Times' rövidlátóságára vall, hogy a Robert
Rauschenbergről szóló címlapsztoriban elhagyták a reá vonatkozó utalást.)
Spinelli, az avantgarde séfektől eltérően, ritkán járja végig ezt az utat.
Vívódik, a spumoni pedig olvadtan kerül ki a sütőből. Spinelli stílusában
mindig is tetten érhető volt egy bizonyos puhatolódzó jelleg-főleg a Spaghetti
Vognole vonatkozásában. (Pszichoanalízisét megelőzően a kagylók páni félelmet
váltottak ki Spinelliből. Képtelen volt felnyitni őket, amikor pedig beléjük
kellett pillantania, elájult. Korai vognole-kísérletei során kizárólag
úgynevezett "kagylópótlókat" alkalmazott. Mogyorót, olajbogyót használt, s
végül, idegösszeroppanása előtt, apró radírgumikat.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése