Don Fabrizio étterme - 8.rész Fabian Plotnick étteremkritikus válasza az őt bírálóknak

Mr. Schmeederer tanúbizonyságát adja annak, hogy halvány fogalma sincs sem az éttermi árakról, sem a "Négy kvartettről". Maga Eliot úgy érezte, hogy 7 dollár 50 egy csirke tetrazziniért (szó szerint idézem egy 'Partisan Revue'-ben megjelent interjú alapján) "nem kizárt." Való igaz, a "Dry Salvages"-ben Eliot e koncepciót Krisnának tulajdonítja, igaz, nem egészen ezekkel a szavakkal.

Hálás vagyok Dove Rapkinnek az atomizált családdal kapcsolatban tett megjegyzéseiért, és Babcocke professzornak a beható nyelvészeti elemzésért, jóllehet kételkedem képlete helytálló voltában, és helyette az alábbi modellt javasolnám:
 a) némely tészta nyelvsaláta;
 b) minden nyelvsaláta nem spagetti;
 c) egyetlen spagetti sem tészta, tehát minden spagetti nyelvsaláta.

Wittgenstein a fenti modellt Isten létének bizonyítására használta, később pedig Bertrand Russell alkalmazta nem csak Isten létét bizonyítandó, hanem annak alátámasztására, hogy az Isten Wittgensteint túl alacsonynak találta. Végül Mondragon professzornak. Igaz, hogy a harmincas években Spinelli a Fabrizio konyhájában dolgozott - meglehet hosszabban, mint kellett volna. Mégis a javára írandó, hogy amikor a hírhedt Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság nyomást gyakorolt reá annak érdekében, hogy menüinek szövegezését "Tormaszószos csillaghal"-ról a politikailag kevésbé kényes "Tormaszószos fügé"-re változtassa, a Legfelsőbb Bíróság elé vitte az ügyet, és kikényszerítette a mára híressé vált jogszabályt, amely kimondja: "Az előételek teljes körű törvényi védelemre jogosultak az Alkotmány Első kiegészítésében foglaltak alapján."

Don Fabrizio étterme - 1.rész Kritika

'(Mélyenszántó levélváltás magasröptű folyóirataink egyikének hasábjain, melyben Fabian Plotnick, legszárnyalóbb éttermi kritikusunk számol be a Fabrizio féle Villa Nova étteremről a Second Avenue-n, és ezúttal is beható válaszokat kap.)'

 A tészta mint az olasz neo-realista keményítő megjelenési formája értő alakítójára lel Mario Spinelli, a Fabrizio étterem séfjének személyében. Spinelli lassan gyúrja, dagasztja tésztáját. Hagyja, hadd nőjön-növekedjék a vendégek feszültsége, akiknek szájában a várakozás percei alatt összefut a nyál. Noha Spinelli 'fettuciné'je fanyar és már-már gyermekien hamiskás, sokban hasonlít Barzinóéra, akinek a társadalmi változás szolgálatába állított fettucine-értelmezése senki előtt sem ismeretlen. A különbség csupán annyi, hogy Barzino éttermében a törzsvendég a fehér fettucinét várja-kapja. Itt, Fabriziónál, zöld fettucine járja. Vajon miért? Mindez oly felesleges. Minket, fogyasztókat, készületlenül ér ez a változás. S mi több, ez a zöld tészta nem mulattató. Zavarba ejtő, s a séf szándéka ellenére az! Másfelől viszont a nyelvsaláta meglehetősen ízletes és egy cseppet sem didaktikus. Való igaz, hogy marxizmus hatja át, ám ezt elfedi a szósz. Spinelli éveken át elkötelezett olasz kommunista volt, és számos nagy sikert aratott azzal az árnyaltsággal, amellyel marxizmusát a tortellinihez adagolta.