A tészta mint az olasz neo-realista keményítő megjelenési formája értő alakítójára lel Mario Spinelli, a Fabrizio étterem séfjének személyében. Spinelli lassan gyúrja, dagasztja tésztáját. Hagyja, hadd nőjön-növekedjék a vendégek feszültsége, akiknek szájában a várakozás percei alatt összefut a nyál. Noha Spinelli 'fettuciné'je fanyar és már-már gyermekien hamiskás, sokban hasonlít Barzinóéra, akinek a társadalmi változás szolgálatába állított fettucine-értelmezése senki előtt sem ismeretlen. A különbség csupán annyi, hogy Barzino éttermében a törzsvendég a fehér fettucinét várja-kapja. Itt, Fabriziónál, zöld fettucine járja. Vajon miért? Mindez oly felesleges. Minket, fogyasztókat, készületlenül ér ez a változás. S mi több, ez a zöld tészta nem mulattató. Zavarba ejtő, s a séf szándéka ellenére az! Másfelől viszont a nyelvsaláta meglehetősen ízletes és egy cseppet sem didaktikus. Való igaz, hogy marxizmus hatja át, ám ezt elfedi a szósz. Spinelli éveken át elkötelezett olasz kommunista volt, és számos nagy sikert aratott azzal az árnyaltsággal, amellyel marxizmusát a tortellinihez adagolta.
