az elítélt - 15.rész az utolsó vacsora

Én elmegyek, gondolta lemondóan, de Madame Plotnick, akinek arca épp olyan, mint a tengeriételétterem specialitásai, jelen marad. Cloquet-t pánik kerülgette. El akart futni, elrejtőzni, vagy inkább valami szilárd, tartós dolog szeretett volna lenni - például egy nagy és nehéz szék. Egy széknek nincsenek problémái, gondolta. Nem kell lakbért fizetnie, sem politikai ügyekben részt vennie. Egy szék sohasem vágja be a lábujját, és nem teszi fel fordítva a fülvédőjét. Nem kell mosolyognia, fodrászhoz járnia, és amiatt sem kell aggódnia, hogy ha fogadásra viszi az ember, köhögni kezd, netán jelenetet rendez. Az emberek csak ülnek rajta, és amikor egyesek meghalnak, mások ülnek rá. Cloquet némi vigaszt merített ebből a gondolatból, és amikor a börtönőrök hajnalban le akarták borotválni a nyakát, széknek tettette magát. Amikor azt kérdezték tőle, mit enne utoljára, így válaszolt: - Egy bútordarabtól kérditek, mit enne? Miért nem kárpitoztok be inkább? - Az őrök meredt pillantására elgyengült, és végül ezt mondta: - Csak egy kis orosz hússalátát hozzatok.

az elítélt - 14.rész a kivégzés előestéje

Hat héttel később, a kivégzés előestéjén Cloquet magányosan ült cellájában, és képtelen volt arra, hogy elhiggye az utolsó hónapok eseményeit - főleg a tárgyalótermi elefántok fértek nehezen a fejébe. Másnap ilyenkorra már halott lesz, gondolta. Cloquet mindig úgy tekintett a halálra, mint ami csak mással eshet meg. - Úgy veszem észre, a kövérek gyakrabban járnak így - mondta az ügyvédjének. Cloquet számára azonban a halál továbbra is elvont fogalom maradt. Az ember halandó, de vajon Cloquet is az? A kérdés gondolkodóba ejtette, azonban az egyik őr egy noteszlapra néhány egyszerű vonallal felvázolt rajza mindent megvilágított. Nem volt kibúvó. Hamarosan nem lesz többé.