Egy forradalom elkövetéséhez két tényező egyidejű fennforgása szükséges: valaki vagy valami, ami ellen lázadni lehet, és másvalaki, aki odadugja a képét, és lázad. A viselet rendszerint utcai, és mindkét fél rugalmasan kezelheti az időtés a helyet, ám ha valamelyikük elmulasztaná a megjelenést, az egész vállalkozás dugába dőlhet. Az 1650-es Kínai Forradalomban egyik fél sem jelent
meg, a teremre pedig súlyos pönálét kellett fizetni.
Azokat a személyeket vagy pártokat, akik ellen fellázadnak, "elnyomóknak" nevezzük, és onnan ismerszenek meg, hogy látszólag minden móka az övék. Az "elnyomók" általában öltönyt viselnek, földet birtokolnak, és késő éjszakáig bömböltetik a rádiójukat, anélkül, hogy rájuk dörömbölnének. Munkájuk a "status
quo" fenntartásából áll, ami azt jelenti, hogy minden változatlan marad, bár
lehet, hogy kétévenként kifestenek.
Amikor az "elnyomás" túl kemény lesz, létrejön az úgynevezett rendőrállam,
ahol is minden különutasság, úgymint vihogni, csokornyakkendőt viselni vagy az
elöljárót "Dugó"-nak nevezni egyaránt tilos. A rendőrállam megnyirbálja a
polgári szabadságjogokat; a szólásszabadság ismeretlen fogalom, bár egy
magnófelvételre tátogni szabad. Nem tűrik a kormányt kritizáló véleményeket,
különösen ami a tánckultúrájukat illeti. A sajtószabadságot szintén
megnyirbálják, és az uralkodó párt "markában van" a sajtó, mely így az
állampolgárokkal csak a politikailag elfogadható gondolatokat, valamint a
közrendet nem sértő sporteredményeket közli.
A lázadó csoportokat "elnyomottaknak" nevezzük, és általában nyüzsögnek,
zsörtölődnek vagy fejfájásra panaszkodnak. (Meg kell jegyeznünk, hogy az
elnyomók sohasem lázadnak azért, hogy elnyomottak lehessenek, mivel ehhez
alsóneműt kellene váltaniuk.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése